2009. december 15., kedd
-Láttad a fényeket? -Nem, túl sötét volt.
"A lány végre rászánta magát, és elindult.
Elindult megkeresni az Időt.
Hiszen orvosra volt szüksége, s azt mondták,
az Idő minden sebet begyógyít.
Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán,
mely furcsa módon sehogyan sem akart behegedni.
Néha úgy látszott, már-már eltűnik,
de elég volt egy zaklatott álom, egy illat,
mely megtalálta, egy zene, mely fülébe kúszott,
vagy egy ismerősnek tűnő mozdulat,
és a seb újra és újra felszakadt.
S ilyenkor újra érezte azt a régi szinte édes fájdalmat,
amit szeretett volna már elfelejteni.
S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra.
Becsöngetett. Egy férfi nyitott ajtót, s mosolyogva betessékelte.
Azt mondta, ő a Felejtés, és régóta dolgozik az Időnek.
Hellyel kínálta a váróteremben, ahol már igen sokan ültek.
Nem látott egyiken sem sebeket.
Igaz, az övé sem látszott.
Annál szembetűnőbb volt a tekintetek furcsa,
megtört fénye.
Mind ránéztek, mikor belépett,
s csöndesen helyet szorítottak maguk mellett.
Csend volt.
Nem szólt senki egy árva szót sem,
csak lopva tekintgettek egymásra.
Az nyilvánvaló volt,
hogy mindannyian valamilyen sebet kívánnak eltávolíttatni.
S hogy ki mekkorát, azt a tekintete árulta csak el.
Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta,
hogy a többiek szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz.
Bár lehet, hogy semmiség a többiekéhez képest,
s akkor meg furcsának tűnhet, hogy ő is itt ül.
Lassan fogytak mellőle a páciensek,
s egyszer csak ő következett.
Ott állt szemben az Idővel,
s hirtelen nem tudta, mit is mondjon.
Számonkérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát?
Vagy töredelmesen bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni?
Az Idő, mint aki megérezte vívódását,
lágyan a vállára tette a kezét,
s mélyen a szemébe nézett.
Kérdések nélkül is látta benne az éveket,
az átvirrasztott éjszakákat,
a mosolytalan órák kínkeserveit.
S ahogy ott álltak szemtől szemben,
megértette végre,
az Idő fölötte áll mindennek.
Uralja őt, de szereti, és az ő oldalán áll.
Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a Felejtés.
Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem?
Itt és most?
A lány könnyekkel a szemében bólintott.
A férfi átölelte, és lágyan, de határozottan megcsókolta.
Nem tudta, mi történt ezután, csak arra emlékszik,
hogy az Idő már sehol sem volt, megszűnt létezni.
Mint az a seb, mely már csak egy apró foszlány az emlékei között."
"-Miért van az?
Miért van az,hogy vége lesz az álomnak?
Miért van az,hogy fáj ha nem látlak?
Miért van az,hogy folyton álmodozok?
Miért van az,hogy mindíg rád gondolok?
Miért van az,hogy aki elment nem jön vissza?
Miért van az,hogy akkor nem mentem utána?
Miért van az,hogy sírok?
Miért van az,hogy írok?
Miért van az,hogy gyűlőllek?
Miért van az,hogy mégis követlek?
Miért van az,hogy nem ölel senki?
Miért van az,hogy nem szeret senki?
Miért van az,hogy szívem üvegszív,de mégis lüktet?
Miért van az,hogy könnyen összetörhet?"
Elindult megkeresni az Időt.
Hiszen orvosra volt szüksége, s azt mondták,
az Idő minden sebet begyógyít.
Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán,
mely furcsa módon sehogyan sem akart behegedni.
Néha úgy látszott, már-már eltűnik,
de elég volt egy zaklatott álom, egy illat,
mely megtalálta, egy zene, mely fülébe kúszott,
vagy egy ismerősnek tűnő mozdulat,
és a seb újra és újra felszakadt.
S ilyenkor újra érezte azt a régi szinte édes fájdalmat,
amit szeretett volna már elfelejteni.
S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra.
Azt mondta, ő a Felejtés, és régóta dolgozik az Időnek.
Hellyel kínálta a váróteremben, ahol már igen sokan ültek.
Nem látott egyiken sem sebeket.
Igaz, az övé sem látszott.
Annál szembetűnőbb volt a tekintetek furcsa,
megtört fénye.
Mind ránéztek, mikor belépett,
s csöndesen helyet szorítottak maguk mellett.
Csend volt.
Nem szólt senki egy árva szót sem,
csak lopva tekintgettek egymásra.
Az nyilvánvaló volt,
hogy mindannyian valamilyen sebet kívánnak eltávolíttatni.
S hogy ki mekkorát, azt a tekintete árulta csak el.
Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta,
hogy a többiek szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz.
Bár lehet, hogy semmiség a többiekéhez képest,
s akkor meg furcsának tűnhet, hogy ő is itt ül.
Lassan fogytak mellőle a páciensek,
s egyszer csak ő következett.
Ott állt szemben az Idővel,
s hirtelen nem tudta, mit is mondjon.
Számonkérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát?
Vagy töredelmesen bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni?
Az Idő, mint aki megérezte vívódását,
lágyan a vállára tette a kezét,
s mélyen a szemébe nézett.
Kérdések nélkül is látta benne az éveket,
az átvirrasztott éjszakákat,
a mosolytalan órák kínkeserveit.
S ahogy ott álltak szemtől szemben,
megértette végre,
az Idő fölötte áll mindennek.
Uralja őt, de szereti, és az ő oldalán áll.
Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a Felejtés.
Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem?
Itt és most?
A lány könnyekkel a szemében bólintott.
A férfi átölelte, és lágyan, de határozottan megcsókolta.
Nem tudta, mi történt ezután, csak arra emlékszik,
hogy az Idő már sehol sem volt, megszűnt létezni.
Mint az a seb, mely már csak egy apró foszlány az emlékei között."
"-Miért van az?Miért van az,hogy vége lesz az álomnak?
Miért van az,hogy fáj ha nem látlak?
Miért van az,hogy folyton álmodozok?
Miért van az,hogy mindíg rád gondolok?
Miért van az,hogy aki elment nem jön vissza?
Miért van az,hogy akkor nem mentem utána?
Miért van az,hogy sírok?
Miért van az,hogy írok?
Miért van az,hogy gyűlőllek?
Miért van az,hogy mégis követlek?
Miért van az,hogy nem ölel senki?
Miért van az,hogy nem szeret senki?
Miért van az,hogy szívem üvegszív,de mégis lüktet?
Miért van az,hogy könnyen összetörhet?"
Viascream
2:50
0 commented
2:50
0 commented